A kisiskolás kor minden gyermek életében kihívásokkal teli időszak, mivel egy védett és játékkal teli, alapvetően szabad közegből, az óvodából a gyermek bekerül egy teljesítményorientált, formálisan szabályozott, ám sokkal kevésbé ellenőrzött terepre, az iskolába. Erikson az iparkodás időszakának nevezte ezt a szakaszt, amelyben a gyermekkel szembeni legfőbb kihívás a teljesítmény-elvárásoknak való megfelelés, amely az iskolára alkalmas gyermekben nem csak kívülről (szülőktől, pedagógusoktól), hanem magából a gyermekből is származik.

Optimális esetben a gyermek sikereket ér el, öröme telik a tanulásban, vágyik a tudásra, a világ megismerésére – ez a teljesítmény-krízis pozitív kimenetele. Bármi is hátráltatja azonban a gyermek iskolai sikereit, a krízis kisebbrendűségi érzést, alacsony önértékelést, az iskola és a tanulás leértékelését, magatartási és érzelmi zavarokat okoz a gyermekben. Az iskolai sikeresség élménye azonban nem csak az osztályzatokból származhat, így a gyermeknek nem csak egyféle útja van a krízis pozitív kimeneteléhez. Ha a pedagógus sokféle szempontból értékeli és ismeri el a gyermekek teljesítményét, ha az alapképességek (írás, olvasás, számolás) tantárgyain kívül más tantárgyak, sőt az órákon kívüli elfoglaltságok, vagy társas képességek is helyet kapnak az értékelés rendszerében, akkor a gyermekek sokféle teljesítménye nyerhet megerősítést, vezethet sikerélményhez. A sikeres iskolakezdés és a későbbi tanulmányi eredmények egyik fontos meghatározója a tanuláshoz szükséges támogató légkör megléte. 

A kisiskolás kori tanulás legfontosabb feltétele ugyanúgy a biztonságérzet, mint a kisgyermekkori önálló felfedezés esetén. A folyton szorongó, szüleiért és önmagáért aggódó iskolás gyermek nem képes a feladataira figyelni, azokban kitartani, önmagából a legjobbat kihozni. Nagyon fontos ezért továbbra is a biztonságos kötődési személy elérhetősége, aki lehet a segítő szakember is. Emellett a gyermek egyre inkább önmaga is képessé válik saját biztonságának a megteremtésére olyan személyek társaságának keresésével, akik mellett biztonságban érzi magát. Egyes betegségekben (pl. bipoláris zavar, borderline személyiségzavar, drogfüggőség, skizofrénia, stb.) egy minden eshetőségre kidolgozott krízis–terv készíthető, ami a gyermek számára veszélyes helyzetekben a kontroll érzését nyújtja. Pl.: Mit csináljak, ha a mamám vagy papám éjjel el akar vinni magával otthonról? Hova menjek? Kinek szóljak, ha mami vagy papa furcsán viselkedik? A segítő szakember a szülővel (és a nagyobb gyermekkel) együttműködve segíthet ilyen krízisterv kidolgozásában, különösen annak fényében, hogy a szülő esetleges „szétesettsége” a nevelési intézményben is megjelenhet pl. délután a gyermek hazavitelénél. Ilyenkor egyértelmű és a gyermek biztonságát előtérbe helyező eljárásrendet szükséges alkalmazni (ld. a gyermekvédelmi megfontolásokról szóló 5. modult).


A mentálisan sérülékeny családokban gyakran hiányoznak a tanulást támogató feltételek – pl. a nyugodt fizikai tér, vagy az elismerés, dícséret. Ezért az ilyen családokban nevelkedő gyermek számára olyan megoldást kell találni, ahol mindez biztosított. Történhet ez a nagyszülő, vagy egyéb rokon bevonásával, aki helyet és minőségi időt biztosít a gyermek délutáni tanulásához, a napközi otthonban vagy a Jelenlét Ponton, ahol a segítő szakember különös figyelemmel kezelheti a gyermek sajátos szükségleteit. A tanulás támogatása mellett nagyon fontos hangsúlyoznunk azt a nevelői hozzáállást, ami a gyermek személyének, értékességének feltétel nélküli elfogadásában gyökerezik, és ami alapvető a személyiségfejlődés folyamatában, a nevelésben. Carl Rogers vezette be ezt a fogalmat a pedagógiába, és az ő munkája nyomán vált ismertté a személyközpontú pszichológia és pedagógia, melynek alapfogalmai az elfogadás, empátia, hitelesség. Rogers hangsúlyozza a személyiség fejlődésében a külső környezet elfogadásának meghatározó szerepét, amely akkor vezet pozitív (hiteles) énfogalomhoz, ha a gyermek azt érzi, hogy bármilyen is ő maga, szülei és más fontos személyek őt feltétel nélkül elfogadják. Ez a nevelői hozzáállás nem egyenlő az engedékeny nevelési stílussal, amely nem szab semmilyen határt a gyermek viselkedésének. A feltétel nélküli elfogadás a személynek és nem a viselkedésnek szól, amely adott esetben lehet olyan elfogadhatatlan, hogy a nevelő nem csak a rosszallását fejezi ki, hanem valamilyen jóvátételt igényel. Fontos azonban, hogy a gyermek ekkor is érezze szeretetünket, amely minden nevelői hatás alapja.

A kisiskolás felé irányuló szeretet más nyelven kell megfogalmazódjon, mint az óvodás vagy bölcsődés korú gyermek felé irányuló szeretet. Az elismerés az egyik legfontosabb szeretetnyelv, amely ebben az életkorban a nevelőtől a gyermek felé kell irányuljon, amely jól megválasztott formában jutalmazó, erősítő, önbizalomnövelő erővel bír. A szeretet más kifejeződései pl. a szívességek, figyelmességek, a (mindenkor pozitív és tiszteletteljes) érintés vagy minőségi idő kevesebb teret kapnak az átlagos tanító-tanuló kapcsolatban, azonban nagyon fontos, hogy annak a gyermeknek, aki éppen ezek egyikén keresztül igényli leginkább a szeretetet, szintén lehetősége legyen ezt megélni. A segítő kreativitásán és figyelmességén múlik, hogy meglátja-e és él-e azokkal a lehetőségekkel, amelyek a gyermek ezen szükségletei kielégítését támogatják.

A sikerek és azok elismerése, a pedagógus szeretetének és elfogadásának érzése a gyermek alakuló önértékelésének fontos eleme. A pozitív önértékelés birtokában a gyermek könnyebben bírkózik meg az őt érő megpróbáltatásokkal, mert énreje és énhatékonysága az önértékeléssel szoros összefüggést mutat. A pozitív önértékelés a lélektani rugalmasság fontos eleme a mentálisan sérülékeny szülők gyermekei esetében, így az önértékelés erősítése az iskolai és más társas helyzetekben a gyermek létfontosságú érdeke, melynek hatására a gyermek azt érezheti, hogy ő képes jó dolgokat tenni, a problémákkal megbírkózni, és vannak, akik úgy szeretik, ahogy van.

A csökkent önértékelés gyakran megjelenik a mentálisan sérülékeny szülők gyermekeinél, mert nagyon gyakran éreznek kudarcot és tehetetlenséget szüleikkel szemben. Az alkoholbeteg vagy droghasználó szülők gyermekei sokszor mindent megpróbálnak, hogy szüleiket megváltoztassák, azonban ezek az erőfeszítések sosem járnak sikerrel – így mindig azt érzik, „nem vagyok elég jó”. Kifejezetten így van ez egyes személyiségzavarral rendelkező szülőknél, pl. a nárcisztikus szülő esetében, ahol a gyermek direktben kapja folyamatosan azt az üzenetet, hogy „sosem lehetsz elég jó”, vagy a borderline szülőnél, ahol azt érzi „sosem tudhatod, hogy elég jó vagy-e”. Nagyon fontos ezért, hogy a nevelési intézmények és a szabadidős programok olyan teret jelentsenek, ahol a gyermekeknek minden életkorban van lehetőségük sikerélményre, de még inkább olyan helyek, ahol szabad hibázni és ez nem jelenti a szeretet elvesztését. A segítőknek mindent meg kell tenni azért, hogy a gyerekek „elég jó”-nak érezhessék magukat, különösen ha olyan családból érkeznek, ahol ez az érzés nem megalapozott.


A kisiskolás gyermek kognitív képességei szintén fontos rugalmassági tényezőknek tekinthetők. A konkrét műveletek szakaszában a gyermek képes egyszerre több szempontot figyelembe venni és azok mentén értékelni a helyzeteket, vagy döntéseket hozni. Ez a decentrációs képesség, valamint egyre táguló világképe lehetővé teszi a saját és mások viselkedésének mélyebb megértését, a saját nézőponttól való elvonatkoztatást, az un. nézőpontváltást. Az óvodás gyermek is képes már társával való együttérzésre, azonban ez még egocentrikus empátia, mivel a gyermek érzi ugyan a másik helyzetével kapcsolatos feszültséget, de nem tud arra a másik igényeiből kiinduló adekvát választ adni. A kisiskolás gyermektől azonban egyre inkább elvárható, hogy a másikkal szemben empatikusan lépjen fel, átérezze a másik helyzetét, kiváltképp akkor, ha ő maga is érzett már hasonlót, és ebből az élményből kiindulva képes legyen a másik feszültségére megfelelőképpen reagálni, motivált legyen saját lehetőségeihez képest azt enyhíteni.

Minél inkább közeledünk a 11-12 éves korban megvalósuló újabb kognitív fordulathoz, annál inkább megfigyelhetjük, hogy a gyermekek, akik fejlődésüket elősegítő közegben nőnek fel, képesek lesznek nem csak közvetlen környezetük tagjaival, hanem akár távoli országok szenvedő lakosaival, vagy időben távoli személyekkel kapcsolatban is empátiát érezni. A hangsúly azonban a fejlődést támogató közegen van. A gyermek, aki mentálisan sérülékeny szülők mellett él, különböző nehézségekkel találhatja szemben magát, amely nehezíti az adekvát empátiás válasz kialakulását, vagy akár magának az empátiás képességnek a fejlődését is. A segítő szakember számtalan eszközzel segítheti a gyermekek egymással szembeni együttérző képességének kialakulását és gyakorlását, legfontosabb azonban a megfelelő mintaadás. Az a mód, ahogyan a nevelő a gyermekhez és családjához viszonyul, ahogyan megpróbálja átérezni a gyermek nehézségeit, vagy a szülő érzéseit, fontos példaként szolgálnak nem csak a gyermeknek, hanem szüleinek is. Ebben a rövid videóban Dr. Brené Brown magyarázza el az empátia lényegét:

 

 

Az empátia csak egy a gyermek társas képességei közül, melyek segítik a közösségbe való beilleszkedést. Ez ebben az életkorban a legfontosabb feladat, hiszen a kisiskolás gyermek kezdi kortársait a felnőttektől fontosabb, értékesebb személyeknek megélni, megtörténik az átpártolás. Ebben a folyamatban a gyermek társaihoz akar hasonlítani, őket követi, tekinti normának – közhelyt használva, ha a többiek kútba ugranak, ő utánuk ugrik. A kortársaktól származó elfogadottság érzésének igénye ebben az életkorban kezd mindenek felett álló lenni, olyan erős, hogy a korszak végére felülírhatja a gyermek teljesítmény iránti vágyát, illetve olyan teljesítmények elérésére serkenti a gyermeket, amelyek elsősorban a társai szemében értékesek. Az osztályközösségbe való beilleszkedés egyik fontos meghatározója a gyermek családi háttere, a szülők által nyújtott erőforrások (anyagi, szellemi, társas és érzelmi „javak”) megléte vagy hiánya. A népszerűség sokszor bukik el azon, hogy a gyermeknek nincs lehetősége társait meghívni magához, vagy elmenni hozzájuk, illetve együtt lenni velük a különböző társas eseményeken, mert szülei ezt nem teszik számára lehetővé. A barátságok ebben az életkorban még nem alakíthatók ki önállóan, ápolásukhoz és fejlődésükhöz a szülők aktív közreműködése szükséges. Ez a közreműködés azonban nehezített a szülő mentális sérülékenysége esetén, pl. a depressziós szülőnek néha arra sincs ereje, hogy gyermekét iskolába vigye, a személyiségzavarok szintén gátolják a szülő társas kapcsolatait, így a gyermek lehetőségeit is a kapcsolatok alakítására, ápolására.

A barátok elengedhetetlenek a gyermek egészséges fejlődése, a lélektani rugalmasság erősítése érdekében. Az iskola az a közeg, ahonnan az ilyen korú gyermek barátai leginkább származnak, és a pedagógus az a személy, aki ezt a kapcsolatalakítási folyamatot elősegítheti. Számos eszköz áll rendelkezésére az oktatási folyamat egyes munkaformáinak célzott megválasztásától kezdve, a tanórán kívüli iskolai tevékenységeken át, a táborozásig bezárólag. A támogatási folyamat azonban mindig igényli a szülők bevonását is, amely nagyfokú tudatosságot, empátiát és tolarenciát igényel a pedagógus részéről. Az iskola mellett az egyén szabadidős tevékenységek szintén fontos terepei a társas kapcsolatok alakításának. A hátrányos helyzetű településeken működő iskolán kívüli programok és az ott dolgozó szakamberek ezért kulcsfontosságúak a gyermekek társas támogatása szempontjából.


Felhasznált irodalmak:

Chapman, G. & Campbell, R. (2010). Gyerekekre hangolva. A gyerekek öt szeretetnyelve. Harmat Kiadói Alapítány.

Erikson, E.H. (2002). Gyermekkor és társadalom. Osiris Kiadó, Budapest.

F. Lassú, Zs. (2021). A reziliencia támogatása az életkori és családi sajátosságok tükrében. In F. Lassú, Zs., Frankó, A., Kaposiné, Cz. A. és Kormos, P.  (szerk.): Gyermekek mentálisan sérülékeny családokban. Kézikönyv segítő szakemberek számára. Magyar Máltai Szeretetszolgálat, Budapest, 213-257.

Mérei, F. és V. Binét, Á. (1993). Gyermeklélektan. Gondolat Kiadó, Budapest.

Rogers, C. R. (2000). Valakivé válni. A személyiség születése. Edge Kiadó.

Sallai, É. (1997). A pedagógus a személyközpontú pedagógiai munkában. Új Pedagógiai Szemle, 1997 december, 103-116. https://ofi.oh.gov.hu/tudastar/pedagogus 

Utolsó módosítás: 2023. október 30., hétfő, 17:41