A gyermek veszélyeztetése gyűjtőfogalom, ezen belül beszélünk elhanyagolásról és gyermekbántalmazásról. A rossz bánásmód passzív formája - az elhanyagolás - esetén a gyermeknek kielégítetlen marad egy vagy több olyan szükséglete, amely az egészséges testi, értelmi vagy érzelmi fejlődését biztosítaná. Az aktív formáról - bántalmazásról - akkor beszélünk, ha a gyermek ellen olyan cselekményt követnek el, mely a gyermeknek ártalmára van, neki testi vagy lelki sérülést, kínt okoz vagy okozhat.

A gyermek elhanyagolásának, a rossz bánásmódnak a jeleit, azok a szakemberek észlelhetik elsődlegesen, akik napi kapcsolatban vannak a gyermekkel, vagy akik ismerik a családot, gyermeket (kisgyermeknevelő, pedagógus, orvos, védőnő). A mentálisan sérülékeny szülők esetében különösen fontos, hogy a gyermekekkel foglalkozó szakemberek olyan kapcsolatba kerüljenek az egész családdal, hogy a rizikófaktorok és jelek felismerhetőek legyenek számukra, hiszen ezeknek a rendszereknek a működésére az elszigeteltség és a problémák elfedése jellemző. A bántalmazó környezet gyakran a gyermeket is elszigeteli, eltiltja a potenciálisan támogató, családon kívüli közösségektől. Azzal is számolnunk kell, hogy a gyermekben sokszor meg sem fogalmazódik, hogy segítséget kellene kérnie, a gyermekek alapvetően ritkán kérdőjelezik meg a szüleik viselkedésének helyességét vagy jogosságát. A gyermeket visszatarthatja attól, hogy segítséget kérjen, a bántalmazó tiltása, fenyegetése, esetleg a saját szégyenérzete is, és gyakori, hogy a sértett gyermek nem is tudja, hogy hová fordulhatna segítségért. A gyerek kiszolgáltatott. A legtöbb esetben nem fog maga segítséget kérni, sem pedig beszélni arról, hogy mi történik vele. Lehet, hogy nem is érti, hogy ami történik vele, az bántalmazás, természetesnek veszi, hiszen mindig is így élt. De az is lehet, hogy fél. Vagy nem akarja, hogy a szüleinek baja essen. S az is lehet, hogy az tartja vissza, hogy mi lesz, ha nem fognak neki hinni.

A bántalmazásról tudomást szerző felnőttek is tartózkodhatnak attól, hogy „belekeveredjenek” egy rendőrségi ügybe vagy a család belső ügyeibe, vagy egyszerűen csak nincsenek tisztában azzal, hogy hol kellene bejelentést tenni. Segítenünk kell a gyerekeknek. A statisztikák szerint minden tizedik közöttünk élő gyereknek szüksége van egy felelős felnőttekre ahhoz, hogy csökkentse az ellenük elkövetett különféle bántalmazás, elhanyagolás és rossz bánásmód kockázatát, vagy megakadályozza azt. A közösségek tagjainak egymásra figyelése mindennél fontosabb.

Amennyiben jelzésre kerül a sor, célszerű azonnal a családsegítő szolgálat családgondozója által összehívott esetmegbeszélésen tisztázni a felmerült gyanút és elsődleges feladat az intézmény szakemberei valamint a tágabb család bevonásával a további bántalmazás megelőzése. Ebben a szakaszban nagyfokú óvatosság és gondos mérlegelés szükséges, mert a bántalmazás napvilágra kerülése a legtöbb családban krízishelyzetet okoz, ami esetleg tovább rontja a gyermek és a család helyzetét. 

Hogyan nyújthat segítséget, ha azt sejti, hogy valahol valami nem jó dolog történik, de bizonytalan abban, hogy valójában mi a helyzet? Ha felmerül, hogy valami nincs rendben, az már önmagában elég ok arra, hogy tegyen valamit. Oda kell figyelni arra, hogyan reagálunk, hiszen nincsenek receptkönyvek, amelyek pontosan megmondanák, hogy milyen esetben mit kell tenni. De ha nem tesz semmit, azzal csak egyvalaki lesz erősebb, a bántalmazó. Tanácsokat tudunk adni, és ehhez kapcsolódóan mindenkinek magának kell eldöntenie, hogy a saját személyisége, a segítségre szoruló gyerekkel és szüleivel való kapcsolata alapján mit tud tenni segítőként.

Tisztázzuk: a jelzés nem egyenlő a feljelentéssel. A jelzéssel szakmai segítséget kérünk a családnak. Amikor azt érzi, hogy súlyos a helyzet, de tehetetlennek és eszköztelennek érzi magát, akkor beszéljen a vezetővel, kompetens szakemberrel és ha kell a helyi családsegítő szolgálattal. A szakmai segítségnyújtás feladata egyrészt a mentálisan sérülékeny szülők segítése, támogatása (például alternatív gyermeknevelési módszerek megvitatása, szükség esetén terápiájának megkezdése, gyógyszeres megsegítése stb.), másrészt a gyermek támogatása és kezelése, hétköznapjainak kísérése. Mindkét feladat szempontjából a sikeresség egyik záloga a bizalomteli kapcsolat kialakítása a családdal, illetve a gyermekkel, ami nagyfokú tapintatot és beleérző képességet igényel.

Nagyon fontos, hogy ne kommunikáljunk feléjük ítéletet, rosszallást, mert ez a felajánlott segítség elutasítását vonhatja maga után. Fontos, hogy ne kritizáljuk a szülőt, ne minősítsük a helyzetet, és mindig törekedjünk arra, hogy a szülők tudomásával és beleegyezésével (ne a hátuk mögött) nyújtsunk segítséget a gyereknek. Oda kell figyelnünk egymásra. Azzal segítünk a gyereknek és a szülőnek, ha érzi, hogy jelen vagyunk és figyelünk rá. A figyelem az egyik legfontosabb szeretetnyelvünk. Ha tisztán, és elvárásoktól mentesen tudjuk adni, gyógyító, védelmező prevenciós eszköz lehet.

A gyermekvédelmi feladatokat általában arra felkészült, képzett szakemberek végzik, akik a segítő szakembereket együttműködésre kérhetik (például a gyermek viselkedésének figyelemmel kísérése), hiszen például a pedagógus tölti a legtöbb időt a gyermekkel a szakemberek közül. A segítő szakemberek számos módon járulhatnak hozzá a helyzet kezeléséhez: alapvető, hogy legalább neki nem szabad bántalmaznia a felügyeletére bízott gyermekeket, sőt köteles védelmezni őket, gondoskodni jóllétükről. Mint láttuk, fontos, hogy minden segítő megismerje az elhanyagolásra, bántalmazásra utaló gyanújeleket, és képessé váljon észlelni azokat. Ha a bántalmazás gyanúja felmerül, akkor ezt jelentenie kell a megfelelő gyermekvédelmi szervek felé, majd mindvégig együttműködik velük a vizsgálatok, eljárás, gondozás során. Fontos megjegyezni, hogy bár titoktartás nem kötelezi a szociális segítőket, de elvárható, hogy az ügy kapcsán birtokába jutott információkat a megkívánható tapintattal és diszkrécióval kezelje.

Fontos hangsúlyozni, hogy a jelek sokszor nem egyértelműek, a bántalmazástól nagyon távoli kontextusban is megjelenhetnek. A gyermektől nem kérhetjük a gyanú megerősítését, így a szakember könnyen elbizonytalanodhat. Nehezíti a helyzetet, hogy - főleg elhanyagolás vagy szexuális bántalmazás esetén - a testi jelek hiánya nem zárja ki a bántalmazás lehetőségét. A bántalmazás jelei a gyermek életkorával és a mentálisan sérülékeny szülő problematikájával összhangban is eltérő formákat ölthetnek. A veszélyeztetettség felismerését nagymértékben akadályozza, hogy a mentálisan sérülékeny szülők gyakran a társadalomtól elszigetelt életet élnek, szociálisan izoláltak, és ugyanezt várják el a családtól is, kevés baráttal vagy rokonnal tartanak kapcsolatot, így nincs, akitől segítséget kérhetnének gyermekneveléssel kapcsolatos gondjaik és nehézségeik kapcsán, vagy betegségük idején, vagy ha csak elfáradtak, kimerültek, bizonytalanok.

A mentálisan sérülékeny szülőknél gyakran megfigyelhetjük az alábbi jellemzőket, amelyek már önmagában veszélyeztetőek a fizikai és/vagy érzelmi elhanyagolás, bántalmazás irányába:

  • a beszélgetések során gyakran beszámolnak arról, hogy gyermeküket rossznak, engedetlennek, kezelhetetlennek, követelőzőnek látják, vagy butának tartják, akiben nem sok örömük telik;
  • irreálisan magas, az adott életkori szintet messze meghaladó elvárásokat támasztanak a gyermekkel szemben, gyakran a normál fejlődés menettel kapcsolatos tájékozatlanságuk vagy téves információik miatt, és amikor a gyermek ennek nem képes megfelelni, megbüntetik ezért;
  • általában rossz emlékeket őriznek saját gyermekkorukról, vagy épp ellenkezőleg, túlzóan ideális gyermekkorról számolnak be, ami az esetek egy részében nem a valóságot tükrözi.

A mentálisan sérülékeny szülők pszichés állapotváltozásai jelentős mértékben befolyásolják a veszélyeztetettség mértékét. Súlyos gyermekbántalmazások gyakran esnek egybe a rosszabb mentális állapottal, a család életében bekövetkező krízishelyzetekkel (például haláleset, szülők veszekedése stb.) Ilyen feszült, ingerlékeny állapotban, az is gyakran előfordul, hogy a gyermek valamely hétköznapi viselkedése (sírás, bútorok összemaszatolása, elesés stb.) vált ki a szülőből olyan dühöt, amit a gyermek ellen fordít.

Segítő szakemberként mást vehetünk észre egy mentálisan sérülékeny passzív-agresszív és egy nyílt agresszív működésmódú szülő viselkedésében, amikor fegyelmezi gyermekét, például egy gyerekcsínyről szóló visszajelzés után: egyikük mosolyogva fogja udvariasan és csendben maga előtt kitolni a gyermeket az osztályteremből, miközben a gyermek csuklója már kék-zöld a szorítástól, míg a másik ott a szemünk láttára hangos kiabálásba kezd majd, előttünk és társai előtt is megszégyenítve a gyermeket. Mindkét gyermek bajban van, segítségre lenne szükségük. Különösen nehéz az alkoholproblémával küzdő mentálisan sérülékeny szülő gyermekének a helyzete, mivel a szülő állapota szélsőséges mintázatot ölthet az alkohol hatása alatt, amire viszont nincs rálátása senkinek a családtagokon kívül, így ilyen gyanú esetén különös körültekintés mellett indokolt lehet az azonnali beavatkozás.

Serdülőkorban még nehezebbé válik a viselkedésben a deviáns és normális magatartás elkülönítése. A gyanújelek lehetnek általánosak és specifikusak. Jelentkezhetnek testi, viselkedésbeli, érzelmi szinteken. 

A nem megfelelő, rossz bánásmód súlyosságának vizsgálatakor figyelembe kell vennünk a fizikai károkozás fokát és mértékét, a bántalmazás és hanyag bánásmód időtartamát és gyakoriságát, az előre megfontoltság mértékét, a fenyegetés, kényszerítés, szokatlan elemek megjelenését a gyermek bántalmazásával kapcsolatosan. Ne felejtsük, néha egyetlen traumát okozó esemény is jelentős kárt okozhat, például fizikai támadás, szexuális abúzus, fojtogatás vagy mérgezés. Gyakoribb azonban, hogy csak több, folyamatosan fennálló károsító esemény következtében keletkezik jelentős mértékű sérülés. Az ilyen történések azonban általában mindig megzavarják, megváltoztatják vagy akár visszavetik a gyermek fizikai és/vagy pszichés fejlődését.

Forrás:

Hajdú, K. (2021). Mentálisan sérülékeny szülők gyermekeinek támogatása a gyermekvédelmi rendszerben. In F. Lassú, Zs., Frankó, A., Kaposiné, Cz. A. és Kormos, P.  (szerk.): Gyermekek mentálisan sérülékeny családokban. Kézikönyv segítő szakemberek számára. Magyar Máltai Szeretetszolgálat, Budapest, 299-326.

Utolsó módosítás: 2023. október 30., hétfő, 12:35