A stressz és a megküzdés gyermekkorban

A pszichés rugalmasság, hajlékonyság olyan alapvető képesség, melynek birtokában az egyén, adott esetben gyermek, egészséges marad még olyan körülmények között is, ahol egy vagy több tényező fenyegeti a harmonikus pszichés fejlődés optimális folyamatát. Tehát felfogató úgy is, mint kiegyensúlyozó folyamat. A fejlődést veszélyeztető tényezők közül kiemelkedik a stressz, amellyel szemben a megküzdés módja már gyermekkorban is egyéni változatokat mutat.

A stressz és a megküzdés gyermekkorban

A gyermekek sokféle stressz állapotot élhetnek meg az átlagos, mindennapi stresszektől kezdve a komoly, nagy feszültséggel járó helyzetekig. A mindennap adódó helyzetekre általában jól bevált sikeresen alkalmazható módszerek állnak az egyén rendelkezésére. Egyesek szerint alacsony stresszt jelenthetnek a családon
belüli testvérféltékenységből adódó mindennapi csaták, a közösségi élet eseményei, az iskolai feladatok stb. Súlyos stresszhelyzetnek tekinthetők a betegség, válás, halál, elhanyagoltság, gyermekbántalmazás, az olyan események, melyekre általában nincsenek bevett, begyakorolt megküzdési stratégiák. Az élet kisebb és nagyobb súlyú eseményei egymáshoz különböző kombinációkban kapcsolódva erős stressz-források és pszichológiai zavarokhoz, betegségekhez is vezethetnek. A gyermekkori traumák megbetegítő hatásáról, a szenvedélybetegségek hátteréről beszél Prof. Makara Mihály.

A megküzdés eredményességét meghatározó tényezők:

1. Hatékony gondolkodás, jó figyelmi teljesítmények, másokra való pozitív reagálás képessége;
2. Meleg családi légkör, különösen szegénységben élő családok esetében az összetartozás élménye, egy gondoskodó családtag jelenléte: pl. nagyszülő, aki helyettesíti a távollevő szülőt, vagy a szülők közötti viszály esetén felelősségteljesen képviseli a gyermekek érdekeit;
3. Bármilyen külső, támogató személy jelenléte, pl. pedagógus, mint szülő figura, szomszéd, a gyermek barátjának szülei, szociális gondozó, egyházi személy.

A kisgyermekkori pszichés rugalmasság lehetőségei a gyermek életkorának függvényében változóak. Néhány mód bizonyos korban és esetekben gyakrabban fordul elő pl. 3 éves korban a magányosság, elhagyatottság érzésének kompenzálására fantázia társak megjelenítése gyakoribb, mint 10 éves korban. Más mechanizmusok viszont az egész gyermekkort végigkísérhetik. Gyakran ugyanannál a gyermeknél egyszerre, egymással párhuzamosan több megküzdési stratégiát is találhatunk. A legtöbb esetben ezek a folyamatok nem tudatosulnak.
Egy gyermek stressz kezelési módja lehet elkerülő vagy megküzdő stratégia. Rövid távon és főleg kisebb korban azok a technikák hasznosak a személyiség alakulás szempontjából, amelyek lehetővé teszik a gyermek számára a problémával való konfrontálódás elkerülését, így nem kell átélnie a fokozott feszültségeket. A hosszabb távú alkalmazkodás szempontjából hatékonyabb a stressz okának felismerése, megismerése, elfogadása.

A leggyakrabban előforduló mechanizmusok: tagadás, regresszió, visszahúzódás, acting out.

• A tagadás alkalmazásakor a gyermek úgy viselkedik, mintha a stresszhelyzet nem létezne. Pl. egy 7 éves gyermek, amikor megmondják, hogy édesapja meghalt, folytatja játékát. A tagadás csökkenti a fájdalmat és segít megőrizni az egyensúlyi helyzetet. A gyermekek a tagadással gyakran fantáziájukat használják a realitás elfedésére. Pl. 3 éves kisfiú kitalált figurákkal játszik.
• Regresszióban a fiatalabb kori viselkedési szokások ismét előkerülnek: önállótlanság, gyámoltalanság, akaratosság visszatérése. A tünet következtében a gyermek fokozottabb fizikai és érzelmi biztonságot élhet meg, ez csökkenti a stresszt.
• Visszahúzódás alkalmazásával a gyermek fizikailag vagy értelmileg távol tartja magát a stresszt kiváltó helyzettől pl. elmegy, kifut a feszült helyzetből, vagy nagyon csendessé, szinte észrevétlenné válik. Mentális eltávolodás, kilépés például, ha a kisgyerek kizárólag csak a kedvenc állatkájával foglalkozik vagy egész nap álmodozásba merül. Ezek a tevékenységek átmenetileg megkönnyebbülést, menedéket jelentenek számára.
• Impulzív viselkedésről, acting outról akkor beszélünk, ha a gyermek impulzív módon, kirívóan kerüli a gondolkodást a múltbeli vagy éppen az aktuális viselkedésének következményeivel kapcsolatban. Mások felbosszantásával próbálja elrejteni dühét, fájdalmát, provokatív viselkedésével nyomorúság érzetének gyors megszüntetését keresi. Felhívja magára a figyelmet és így feszültsége pillanatnyilag megszűnik. Hosszútávon ez kifejezetten önpusztító módszer.

Ezekkel a kitérő, elkerülő technikákkal szemben, vannak olyan módszerek, amelyek segítségével a gyermekek elfogadják a helyzeteket és szembenéznek a stresszel. Ilyenek: az altruizmus, a humor, az elnyomás, anticipáció és szublimáció. Ugyanúgy, mint az előbbi elkerülő módoknak, ezeknek a megoldásoknak is vannak pozitív és negatív aspektusai.

• Az altruista gyerekek mások, testvéreik, szüleik segítésével elfelejtkeznek saját problémájukról. Gyakorta átveszik a szülő bizonyos hatáskörét, részt vesznek a háztartás vezetésében, ellátják
  kisebb testvéreiket felügyelik a szülők gyógyszerszedését. Jól érzik magukat a segítő szerepben, de gyakran nem engedik meg saját maguk számára a gondtalanságot. Ez komoly, koravén viselkedés kialakulásához vezet. Ezt a jelenséget, a szülői szerep gyermekek általi átvételét hívjuk parentifikációnak.
• Gyerekek gyakran tréfálkoznak saját nehézségeiken, a humort használják dühük, feszültségeik enyhítésére. Ha ez túlzottan jól sikerül, elvesztik képességüket a sírásra és mások segítsége nem tud eljutni hozzájuk. Az osztály bohóca szerepét felvállaló gyerek gyakran a saját fájdalmát rejti el így mások elől.
• Az elnyomás a feszültség átmeneti félretevését szolgálja. Időről időre el lehet felejtkezni a gondokról, és a „kimenő” után ismét vissza lehet térni azokhoz. Pl. kisiskolás korban egy családtag halála esetén a gyermek tudattalanul elnyomja fájdalmát, nem vesz róla tudomást: rövid sírás után folytatja játékát, mintha mi sem történt volna. A negatív aspektus akkor kerül elő, ha a gyermek egészen addig a pontig szorítja ki tudatából a szomorú, kellemetlen valóságot, amíg az már átfordul tagadásba.
• Azok a gyermekek, akik az anticipáció mechanizmusával dolgoznak képesek előre látni és megtervezni a következő feszültséget jelentő történést. Amikor az bekövetkezik, felkészülten fogadják és képesek elfogadni elkerülhetetlenségét. Az anticipáció erős megküzdési technika. Akkor válik negatívvá, ha a gyermek túlzott félelmet dolgoz ki és kényszeresen, mereven készül a stresszteli eseményre.
• A szublimáció azt jelenti, hogy a gyermek felfedezi, hogyan képes kiengedni rossz érzéseit, düheit, vagy ki tudja fejezni szomorúságát, felül tud kerekedni félelmein, azzal, hogy belefeledkezik játékokba, sportba, hobbi tevékenységbe. Ezek az örömteli elfoglaltságok ellensúlyozzák feszültségeit. Negatívvá akkor válhat, ha a gyermek elmerül saját pozitív élményeibe és nem figyel arra, hogy mások számára mi lenne kellemes elfoglaltság, így nem veszi figyelembe mások igényeit.

A szülők, nevelők akkor tudnak segíteni a fokozott stressz állapotban levő gyermeknek, ha megpróbálnak kiiktatni legalább egy feszültséget gerjesztő tényezőt, új megküzdési technikákat kínálnak és tanítanak meg és megmutatják, hogyan lehet az egyik módszert átvinni egy másik helyzetre. Azoknak a gyerekeknek, akik többféle stresszoldó technikával rendelkeznek, van a legjobb esélyük arra, hogy kompetensen megküzdjenek életük kihívásaival. Ebben az ingenesen letölthető könyvben van néhány ötlet a stressz és szorongás gyermekkori kezelésére: https://neszorongj.hu/szorongasoldas-gyermekkorban-ekonyv/

Felhasznált irodalom:

Glauber, A. (2021). Reziliencia - a gyermekek lélektani rugalmassága. In: F. Lassú, Zs., Frankó, A., Kaposiné, Cz. A. és Kormos, P.  (szerk.): Gyermekek mentálisan sérülékeny családokban. Kézikönyv segítő szakemberek számára. Magyar Máltai Szeretetszolgálat, Budapest, 179-212.

Lazarus, R. S. (1966). Psychological stress and the coping process. New York: McGraw.Hill.

Garmezy, N. (1983). Stressors of childhood. In Garmezy, N. and Rutter, M. (Eds) Stress, coping, and development in children. New York: McGraw-Hill.

Garmezy, N. (1985). Stess-resistant children: The search for protective factors. In Stevenson, J. E (Ed.): Recent research in developmental psychopatology. Journal of Child Psychology and Psychiatry Book Supplement. 4. 213-233.

Garmezy, N. (1993). Children in poverty: Resilience despite risk. Psychiatry, 56, 127-136.

Brenner, A. (1984). Helping children cope with stress. Lexington, MA: D.C.Heath.

Ebata, A.T. & Moos, R.H. (1994). Personal, situational, and contextual correlates of coping in adolescence. Journal of Research in Adolescence, 4. 99-125.